5. fejezet

/Parrish szemszöge/

Közel három napja nem hallottam Lydia felől semmit. Hogy aggódtam e? Baromira.. Pedig azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy nem sok emberért aggódtam ennyire életem során.
Tisztán emlékszem arra, hogy megcsókolt és legszívesebben viszonoztam volna, ha lett volna bennem annyi erő. Akkor látszott igazán a szemében, hogy aggódik értem, ami azóta sem hagy nyugodni, mert ez azt jelenti, hogy fontos vagyok számára.
Ezek a gondolatok még munka közben sem hagytak nyugodni. Bár sok minden más dolgom a gondolkodáson kívül nem is akadt. Stilinski mostanában nem bíz rám túl sok mindent. Járőrözés, nézelődés... Kész vicc az egész.

Gondolatmenetemből az rántott vissza, hogy valaki sietősen berontott a rendőrségre. Scott McCall volt az, és egyenesen felém viharzott. Nem sokkal később Stiles is felbukkant mellette.
-Kéne a segítséged! - motyogta zihálva. Nem igazán tudtam hová tenni a dolgot.
- Lydiát egy napja nem látta senki. A házánál is voltunk és semmi, az anyja se tud róla semmit, csak annyit mondott, hogy ki akart kicsit kapcsolódni és egy nyugodt helyet keresett. - tette még hozzá Stiles szinte alig érthető gyorsasággal. Amikor Lydia nevét említette egy pillanatra lefagytam.
- Ami azt illeti kaptunk ma egy bejelentést, hogy egy autó már egy ideje az erdő mellett parkol és nekem kéne megnézni. - vázoltam fel a helyzetet, majd nem hagyva szóhoz jutni őket, folytattam - Ott találkozunk. - mondtam, majd bárminemű gondolkodás nélkül kiviharzottam az irodából egyenesen a szolgálati autóm irányába. Sietősen bevágódtam az ülésre és az erdő felé vettem az irányt.
Hogy mire gondoltam? Nem akartam inkább semmire, mert csak rossz dolgok akartak eddig befurakodni a fejembe. Rossz érzésem volt..Nagyon rossz..

Pár perc alatt értem oda, Scottékkal szinte egyszerre.
- Nem érzed Lydia illatát? - néztem Scottra némi aggodalommal és idegességgel a tekintetemben.
Scott nem válaszolt, szemei vörösbe borultak és egy mélyet szippantott a levegőből, majd szaladni kezdett. Stilesal az oldalamon iramodtunk utána.
Hosszas eszeveszett rohanás után egy romos faháznál kötöttünk ki.
- Itt lesz.. - mormolta Scott és az ajtó felé vette az irányt. Szótlanul követtük.
Nem csak kívülről, de belülről is romos volt a ház, a tapéta szinte már lerohadt a falról, üvegszilánkok és felborult bútorok hevertek mindenhol.
Pár másodperc múlva Scott megállt az egyik ajtó előtt.
- Lent van. Előre megyek. - mondta, majd azzal a lendülettel megragadta a kilincset és belépett.
Ahogy beléptünk azonnal megláttuk a földön fekvő eszméletlen Lydiát. Senki más nem volt rajta kívül a helyiségben, legalábbis úgy tűnt. Gondolkodás nélkül rohantam oda hozzá. Egy pár lépésre lehettem tőle amikor valami oldalról nekem rontva a földre taszított.
Fejemet az alak irányába fordítottam. Legnagyobb meglepetésemre az az alak volt aki pár napja megpróbált minket kivonni a forgalomból.
Scottra néztem egy amolyan "foglald le amíg kiszabadítom Lydiát" tekintettel. Úgy látszik meg is értette. Vérvörös szemekkel és kiengedett karmokkal rontott neki a másik farkasnak.
Odarohantam Lydiához és igyekeztem kioldani a kezeit a láncok fogságából. Lydia szemei hirtelen kipattantak.
-Parrish vigyázz! - sikította, de nem volt időm már megfordulni sem. Éreztem ahogy éles karmok fúródnak a hátamba és szépen lassan elkezdtem gyengülni, mintha kiszívná belőlem az összes erőt. Ismerős érzés volt. Legutóbb akkor éreztem ilyet amikor Stilinski elküldött járőrözni és rám támadott az a félig farkas félig isten tudja mi, de ez az érzés most határozottan intenzívebb volt és fájdalmasabb.
Lydia sikítása kezdett elhalkulni a fülemben és minden más zaj is amit halhattam volna a külvilágból, majd a falnak csapódtam. Scott és én is a földön voltunk.
- Nem félek tőled te rohadék! - üvöltött fel Stiles, és egy a földről felszedett fém csövet szorongatott a kezében miközben a szája sarkát harapdálta idegességében.

Hirtelen különös érzés kerített hatalmába, mintha....mintha égnék belülről. Éreztem ahogy vérző sebeim lassan összehúzódnak. Mintha nem is önmagam lettem volna.
A Stiles felé iramodó korcs felé vettem az irányt és egy jól irányzott mozdulattal vájtam kezeimet a mellkasába, majd a földre taszítottam, de olyan történt amire szerintem semelyikünk nem számított.
A földön fekvő alak szájából szürke színű tömör folyadék szivárgott. Egy pillanatra mindannyian dermedten álltunk, aztán kihasználva az alkalmat a karjaimba kaptam Lydiát.
- Induljunk! Ő már úgysem megy innen sehová. - nyugtázta Scott.
- Elviszem Lydiát a kórházba. Innentől én is eltudom intézni. - mondtam rezzenéstelen arccal.