2. fejezet

Némi habozás után kissé tétovázva ültem be mellé a járőrautóba. Parrish számomra egy nagy talány, ismerem, de közben mégsem. Annyi mindenben segített már, ezért rosszat nem is tudok róla feltételezni, és szeretném neki ezt a segítséget viszonozni. Tudom milyen érzés elveszettnek lenni, tudom milyen ha nem is tudod igazán ki vagy és, hogy hol is van a helyed. Ezért is érzem szívügyemnek, hogy itt legyek neki. Olyan dolgok történtek már vele amik ép emberi ésszel nem foghatóak fel egykönnyen, márpedig Ő nem is olyan rég még azt hitte, hogy ember, de ha ember lenne már rég nem járna közöttünk.
Egy ideig szótlanul ültem mellette és csak bámultam ki az ablakon merev tekintettel. Akkor kaptam csak észbe amikor a rendőrségre értünk.
- Szállj ki! Beszaladok, átöltözök és már itt is vagyok. - mondta lágyan csengő hangon, majd mindketten kiszálltunk. Amíg ő beszaladt én egyedül ácsorogtam karba tett kézzel az épület előtt.
Ó, Lydia, te most komolyan ezt csinálod? Oké, hogy segíteni akarok neki, de ez még is csak túlzás nem? - rendeztem le magammal fejben egy szócsatát, majd pár perc elteltével civilben kiviharzott elém Parrish. Meglehetősen furcsa őt így látni, egyenruha nélkül. Elmosolyodtam.
- Na mi van, már meg sem ismersz normális ruhában? - kérdezte, majd halkan elnevette magát.
- De... de...- dadogtam- Csak furcsa téged átlagemberként látni. - mondtam próbálván normalizálni a hangomat és a beszédtempómat is egyaránt.
Pár másodpercnyi bambulás után elindultunk az autójához, majd egy pár perc alatt a házához is értünk. Kiszállva felmértem magamnak a terepet, és sikeresen megállapítottam, hogy elég szép kis háza van.
Előre ment, majd kinyitotta előttem az ajtót és beengedett.
- Férfihoz képest elég jó az ízlésed. - néztem körbe az előszobában is, majd a falra függesztett képeihez sétáltam. Sokat elárultak róla.
-Kérsz esetleg egy teát, vagy vizet, vagy bármit? Én a helyedben inkább a bármit választanám, mert se tea, se víz nincs itthon kivéve ami a csapból folyik. - jegyezte meg vigyorogva.
-Nem kérek semmit. - suttogtam miközben a képekről elvéve a tekintetem a kanapé felé vettem az irányt, majd lehuppantam rá.
- Gondolkoztál mostanában ezen a természetfeletti dolgon? - kérdeztem szemeit fürkészve. Nem válaszolt rögtön. Egy pillanatra tekintetét a föld felé szegezte, majd megköszörülte a torkát és ismét rám nézett.
- Őszintén? Folyton ezen gondolkodok, de soha sem jutok semmire. Mégis milyen elcseszett dolog az, hogy vagyok valami, de közben mégse? Nem értem. - sóhajtott, majd pár lépést hátrált tőlem mintha menekülne a téma elől.
- Gyere megmutatom a vendégszobát. - váltott hirtelen témát, majd szófogadó kisgyerek módjára követni kezdtem. Szép lassan odaértünk. Az ágy szépen rendbe volt téve. Szinte már otthonosnak nevezném a helyet.
- Helyezd magad kényelembe. A szekrényben találsz pólót, hogy ne a kávés ruhádban kelljen aludnod. Reggel találkozunk. - mosolygott rám, majd lassan behajtotta az ajtót.

Átöltöztem és bebújtam az ágyba. Hamar elnyomott az álom, de hirtelen minden rémálommá változott.

***

Sötétség volt mindenütt.. A fák lombjai hangos zajjal ütődtek egymásnak. Hideg volt. Szinte már reszkettem. Borzongás fogott el.
-Lydia.. Lydia.. Segíts. - suttogták különböző hangok mindenhonnan, újra és újra. Féltem. Szaladni kezdtem, de hirtelen megbotlottam és a kemény földbe csapódtam. Hátrafordultam, hogy lássam miben estem el, de hirtelen valaki megragadta a bokámat. Kira volt az. Vérben úszott a teste, és szenvedve hörgött fel. Körbenéztem és mindenütt testek hevertek mellettem. Scott, Stiles, Malia, Parrish, Liam és egy sötét alak állt a távolban.

***

Hangos sikítással tértem magamhoz ami legalább két percig tartott. Parrish rontott be az ajtón és szorított magához, akkor tértem csak igazán magamhoz, de annak ellenére, hogy ez mind fikció volt könnyekben törtem ki és motyogni kezdtem.
-Mindenki halott! Mindenki meg fog halni. - mormoltam el újra és újra.
Parrish csitítani kezdett.
-Nincs semmi baj Lydia. Senki nem halt meg. Itt vagyok. - szavai újra és újra lejátszódtak a fejemben és lassan kitisztult a kép. Lassan elhúzódtam Parrishtől és a szemeibe néztem, de nem tudtam megszólalni.
-Feküdj csak le. Itt maradok veled. Nem lesz semmi baj. - suttogta szelíd hangon, majd visszafektetett és betakart.
Nem tudtam elaludni, hosszú percekig csak néztem őt. Biztonságban éreztem magam vele.