7. fejezet

Lydia

Este többször felriadtam. Talán még egy órát sem tudtam rendesen végigaludni rezzenés mentesen. Bűntudatom volt amiatt amit Parrishnek mondtam. Hogy megbántam e? Abszolúte. Legszívesebben addig ütöttem volna magam, amíg ki nem megy a fejemből a puszta létezésének a ténye is.

Reggeli gondolatmenetemet a bejárati ajtó halk, de mégis fülsértően nyikorgó nyitódása szakította félbe. A kezelőorvosom volt az.

- Jó reggelt kisasszony! Hogy van?- kérdezte egy széles vigyorral az arcán.

- Mikor mehetek el? - kérdeztem bárminemű üdvözlés nélkül.

- Jó esetben 2-3 nap a megfigyelése, de saját felelősségre bármikor elmehet. - magyarázta. Ezen felbuzdulva szinte már villámsebességgel pattantam az ágy szélére. Szabadulni akartam már.

- Akkor kérem a zárójelentésem! - vágtam rá válaszul és már nyúltam is a ruháim és a cipőm után.

- Maga tudja.. - motyogta és azzal a lendülettel ki is ment az ajtón, feltehetőleg a jelentésért, legalábbis merem remélni.

Így is lett. Hamar visszatért a papírral a kezében, és vele együtt a lelkesedésem is szárnyra kapott.

-3 órával később-

Kissé hezitáltam, hogy vajon megnyomjam e a csengőt, de aztán erőt véve magamon végül megtettem. Pár perc toporgás után, amit az ajtó előtt folytattam végre kitárult előttem.

- Lydia!? - ült ki Jordan arcára a döbbenet .- Mit keresel itt? - kérdezte kikerekedett szemekkel.

- Jöttem a kiképzésre! - mosolyodtam el, majd se szó se beszéd berobbantam az ajtón és levágtam a táskám a földre és megálltam vele szemben.

- Nem a kórházban lenne a helyed? Pihenned kéne. - mormolta még mindig döbbenten.

- Te is tudod, hogy nem tudok nyugton maradni. - kerekedtek huncut mosolyra az ajkaim – Na, most csak állsz és bámulsz vagy csinálunk is valami érdemlegeset? - kérdeztem némi gúnnyal fűszerezve a hangomat.

- Hát jó.. - sóhajtott - Kezdjük az elején!  Nos, a lehető legfontosabb az az, hogy legyél okosabb, mint az ellenfeled  és lásd előre a lehetséges következő lépését. - magyarázta, majd felém irányította a kezét.

- Figyelj! - szólt rám, majd a kezei helyett a lábaival irányzott felém támadást, ami elől épphogy csak eltudtam ugrani.

- Nem figyelsz eléggé. - szólt rám erélyesen, majd a kezeivel mért felém ütést. Sikeresen kivédtem. Hála a jó égnek.

- Üss meg! - rivallt rám, majd azzal a lendülettel, ahogy ütni akartam megragadta a kezeimet, majd magához rántott és a derekamnál fogva szorított magához úgy, hogy háttal legyek neki.

Hátrafordítottam a fejemet és egy pillanatra összeért a tekintetünk. Szinte már a levegő is megfagyott körülöttünk. Az ajkaink alig pár milliméterre voltak egymástól és egyre közelebb kerültünk egymáshoz.

A következő pillanatban hirtelen elkaptam tőle a fejemet és kibújtam karjai szorításából. Nem akartam hagyni, hogy elragadjon a hév.

- Miért csinálod ezt? Miért hazudsz magadnak és nekem is?- kérdezte kissé erélyes hangon.

- Nem hazudok... Ez az igazság. Nem akarok tőled semmit. Fogd fel! - vágtam rá válaszul most már én is erélyesebben. Ebben a pillanatban megragadta a kezemet és visszarántott magához és egy erőteljes, de mégis érzéki csókkal illette ajkaim. Hirtelen köpni, nyelni nem tudtam a sokktól. Nem hittem, hogy ez lesz a válaszreakciója.

- Parrish! - szakadtam el ajkaitól és kérdően néztem rá, de nem jött válasz. A falnak lökve csókolt tovább. Nem tudtam hová tenni ezt az egészet. Túl hirtelen jött... Nem tudtam mi lenne a helyes.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                    

6. fejezet

Lydia

"Az ember is így van ezzel, ha igazságtalanul és váratlanul megsebzik: ha nem is rögtön, de egy idő múlva zúgni kezd a füle, forog vele a világ, a szíve kalimpál: ilyenkor támolyogva megáll, és szomorú csodálkozással várja: mi történik vele. Minden megesik, és minden elmúlik. Mert hát az ember is állat, csak érzékenyebb."

Az élet váratlan fordulatok tömkelege. Sosem tudhatod mi fog történni veled, hogy mikor van az a pont, vagy az a helyzet ahonnan már nincs tovább. Minden egyes nap, minden egyes boldog perc, minden ember legyen az jó vagy gonosz, olyanok akárcsak egy kártyavár, ingatag és a legkisebb gyanútlan szellő is összedöntheti és, hogy újra tudod e építeni az csak rajtad áll. Persze a sors gyakran közbeszól.. Minden kiszámíthatatlan. 

-Lydia..-suttogta egy mély, de mégis lágy hang mellőlem, majd egy gyengéd szorítást éreztem a kezemen. Lassan nyitogatni kezdtem a szemeimet. Egy lámpa erős fénye vakította a szemeimet. Kellett pár perc amíg kitisztult a látásom. Oldalra pillantottam a hang irányába, és Parrish-t pillantottam meg magam mellett. 

-Szia..- nyögtem ki csak ennyit elhaló hangon. 

-Szia!- köszönt vissza egy halvány mosollyal az arcán. A szemei szinte már elbűvölően csillogtak. Akarva akaratlanul én is egy nagyon halvány mosolyféleségre húztam a szám. 

-Hogy vagy? - kérdezte, némi aggodalommal a tekintetében. 

-Remekül. Kutya bajom sincsen. Hisz látod. Élek és virulok. - sóhajtottam - Remélem tudod, hogy nagyon hálás vagyok neked. - néztem szemeibe - Megmentettél, újra. Mindig ezt csinálod. - engedtem el a kezét és inkább a lepedőt szorítottam. 

-Semmiség. Ha tehetném egész nap a nyomodban lennék, hogy ne fordulhasson elő többet ilyen. Mondjuk az kicsit beteges lenne. - nevetett fel halkan, majd az elhúzott kezem után nézett.

-Figyelj!... - suttogtam és egy pillanatra lehunytam a szemeimet. - Múltkor....az...az a csók.. Nagyon fontos vagy nekem, de mint egy barát. Csak egyszerűen féltem, hogy elveszítelek és elragadott a pillanat heve. Sajnálom.. - vázoltam fel a helyzetet keserű hangon, még akkor is ha legbelül nem is ezt éreztem. Több volt nekem mint barát, de nem akartam, hogy ugyanaz legyen vele is mint a többi emberrel aki valaha is kapcsolatba lépett velem. Jackson....Aiden...Nem is akarok erre gondolni.. Aiden mérhetetlen fájdalmat hagyott a halálával maga után, ami még a mai napig gyötör. Egyedül Parrish miatt éreztem azt, hogy élek, azt, hogy tudok boldog lenni, és nem akarom elveszíteni ezt az érzést, még akkor se ha ennek az az ára, hogy barátok maradunk. 

Vicces dolog, hogy mindig azoknak az embereknek a legkeserűségesebb az élete akik mindig mindenkin segíteni akarnak. Miért van ez így? 

Láttam Parrish arcán a csalódottságot.. Sajnáltam nagyon, de már kezdtem magamat is. 

-Én is csak barátként gondolok Rád..Semmi több. - motyogta halkan a padlót kémlelve. Nem volt túl meggyőző, de lehet, hogy tévedek. 

-Akkor ne haragudj! Félreértettelek. - vágtam rá kissé zavartan. 

-Viszont lenne egy kérésem..- Na jó ez így eléggé hülyén hangozhatott egy ilyen intellektuális téma után, de muszáj megkérdeznem.

- Segíts nekem. Segíts, hogy megtudjam védeni magamat. Nem akarok ilyen gyenge lenni. - mondtam elszánt tekintettel. Reméltem segítségemre lesz ebben.

- Amint kijössz innen az első utad hozzám vezessen. Nincs hiszti, nincs "nem akarom". Csinálni fogod. - jelentette ki határozottan, majd felállt a székről amin eddig ült. 

-Jobbulást Lydia! Ha bármi baj van csak hívj! - köszönt el tőlem hirtelen majd kisétált az ajtón. Még elbúcsúzni se volt tőle időm, olyan gyorsan kisuhant az ajtón mintha semmi dolga se lenne itt. Valószínűleg megsértettem. Láttam az arcán, láttam a szemeibe, szinte már érezhető volt a levegőben is a feszültsége. 

Utálok egyedül lenni. Utálom ezt a rideg kórházi szobát és utálok ilyen kiszolgáltatott állapotban lenni. Órákig csak a falat tudtam bámulni. Hiányzott Jordan társasága.. Istenem, hogy mondhattam neki ilyet??? Hülye vagy Lydia, baromi hülye.....

Fogalmam sincs meddig leszek bezárva ide, de amint kijutok az lesz az első dolgom, hogy megkeresem.
Igyekeztem minél hamarabb álomra hajtani a fejemet. Nem igazán akartam már tovább szenvedni. A gyógyszerek hatására amit körülbelül egy fél órája hoztak nekem könnyebb volt elpillednem. Lehunytam a szemeimet és vártam, hogy elragadjon a békét hozó álom. Legalábbis reméltem, hogy ez most kicsit megnyugtat..