7. fejezet

Lydia

Este többször felriadtam. Talán még egy órát sem tudtam rendesen végigaludni rezzenés mentesen. Bűntudatom volt amiatt amit Parrishnek mondtam. Hogy megbántam e? Abszolúte. Legszívesebben addig ütöttem volna magam, amíg ki nem megy a fejemből a puszta létezésének a ténye is.

Reggeli gondolatmenetemet a bejárati ajtó halk, de mégis fülsértően nyikorgó nyitódása szakította félbe. A kezelőorvosom volt az.

- Jó reggelt kisasszony! Hogy van?- kérdezte egy széles vigyorral az arcán.

- Mikor mehetek el? - kérdeztem bárminemű üdvözlés nélkül.

- Jó esetben 2-3 nap a megfigyelése, de saját felelősségre bármikor elmehet. - magyarázta. Ezen felbuzdulva szinte már villámsebességgel pattantam az ágy szélére. Szabadulni akartam már.

- Akkor kérem a zárójelentésem! - vágtam rá válaszul és már nyúltam is a ruháim és a cipőm után.

- Maga tudja.. - motyogta és azzal a lendülettel ki is ment az ajtón, feltehetőleg a jelentésért, legalábbis merem remélni.

Így is lett. Hamar visszatért a papírral a kezében, és vele együtt a lelkesedésem is szárnyra kapott.

-3 órával később-

Kissé hezitáltam, hogy vajon megnyomjam e a csengőt, de aztán erőt véve magamon végül megtettem. Pár perc toporgás után, amit az ajtó előtt folytattam végre kitárult előttem.

- Lydia!? - ült ki Jordan arcára a döbbenet .- Mit keresel itt? - kérdezte kikerekedett szemekkel.

- Jöttem a kiképzésre! - mosolyodtam el, majd se szó se beszéd berobbantam az ajtón és levágtam a táskám a földre és megálltam vele szemben.

- Nem a kórházban lenne a helyed? Pihenned kéne. - mormolta még mindig döbbenten.

- Te is tudod, hogy nem tudok nyugton maradni. - kerekedtek huncut mosolyra az ajkaim – Na, most csak állsz és bámulsz vagy csinálunk is valami érdemlegeset? - kérdeztem némi gúnnyal fűszerezve a hangomat.

- Hát jó.. - sóhajtott - Kezdjük az elején!  Nos, a lehető legfontosabb az az, hogy legyél okosabb, mint az ellenfeled  és lásd előre a lehetséges következő lépését. - magyarázta, majd felém irányította a kezét.

- Figyelj! - szólt rám, majd a kezei helyett a lábaival irányzott felém támadást, ami elől épphogy csak eltudtam ugrani.

- Nem figyelsz eléggé. - szólt rám erélyesen, majd a kezeivel mért felém ütést. Sikeresen kivédtem. Hála a jó égnek.

- Üss meg! - rivallt rám, majd azzal a lendülettel, ahogy ütni akartam megragadta a kezeimet, majd magához rántott és a derekamnál fogva szorított magához úgy, hogy háttal legyek neki.

Hátrafordítottam a fejemet és egy pillanatra összeért a tekintetünk. Szinte már a levegő is megfagyott körülöttünk. Az ajkaink alig pár milliméterre voltak egymástól és egyre közelebb kerültünk egymáshoz.

A következő pillanatban hirtelen elkaptam tőle a fejemet és kibújtam karjai szorításából. Nem akartam hagyni, hogy elragadjon a hév.

- Miért csinálod ezt? Miért hazudsz magadnak és nekem is?- kérdezte kissé erélyes hangon.

- Nem hazudok... Ez az igazság. Nem akarok tőled semmit. Fogd fel! - vágtam rá válaszul most már én is erélyesebben. Ebben a pillanatban megragadta a kezemet és visszarántott magához és egy erőteljes, de mégis érzéki csókkal illette ajkaim. Hirtelen köpni, nyelni nem tudtam a sokktól. Nem hittem, hogy ez lesz a válaszreakciója.

- Parrish! - szakadtam el ajkaitól és kérdően néztem rá, de nem jött válasz. A falnak lökve csókolt tovább. Nem tudtam hová tenni ezt az egészet. Túl hirtelen jött... Nem tudtam mi lenne a helyes.