6. fejezet

Lydia

"Az ember is így van ezzel, ha igazságtalanul és váratlanul megsebzik: ha nem is rögtön, de egy idő múlva zúgni kezd a füle, forog vele a világ, a szíve kalimpál: ilyenkor támolyogva megáll, és szomorú csodálkozással várja: mi történik vele. Minden megesik, és minden elmúlik. Mert hát az ember is állat, csak érzékenyebb."

Az élet váratlan fordulatok tömkelege. Sosem tudhatod mi fog történni veled, hogy mikor van az a pont, vagy az a helyzet ahonnan már nincs tovább. Minden egyes nap, minden egyes boldog perc, minden ember legyen az jó vagy gonosz, olyanok akárcsak egy kártyavár, ingatag és a legkisebb gyanútlan szellő is összedöntheti és, hogy újra tudod e építeni az csak rajtad áll. Persze a sors gyakran közbeszól.. Minden kiszámíthatatlan. 

-Lydia..-suttogta egy mély, de mégis lágy hang mellőlem, majd egy gyengéd szorítást éreztem a kezemen. Lassan nyitogatni kezdtem a szemeimet. Egy lámpa erős fénye vakította a szemeimet. Kellett pár perc amíg kitisztult a látásom. Oldalra pillantottam a hang irányába, és Parrish-t pillantottam meg magam mellett. 

-Szia..- nyögtem ki csak ennyit elhaló hangon. 

-Szia!- köszönt vissza egy halvány mosollyal az arcán. A szemei szinte már elbűvölően csillogtak. Akarva akaratlanul én is egy nagyon halvány mosolyféleségre húztam a szám. 

-Hogy vagy? - kérdezte, némi aggodalommal a tekintetében. 

-Remekül. Kutya bajom sincsen. Hisz látod. Élek és virulok. - sóhajtottam - Remélem tudod, hogy nagyon hálás vagyok neked. - néztem szemeibe - Megmentettél, újra. Mindig ezt csinálod. - engedtem el a kezét és inkább a lepedőt szorítottam. 

-Semmiség. Ha tehetném egész nap a nyomodban lennék, hogy ne fordulhasson elő többet ilyen. Mondjuk az kicsit beteges lenne. - nevetett fel halkan, majd az elhúzott kezem után nézett.

-Figyelj!... - suttogtam és egy pillanatra lehunytam a szemeimet. - Múltkor....az...az a csók.. Nagyon fontos vagy nekem, de mint egy barát. Csak egyszerűen féltem, hogy elveszítelek és elragadott a pillanat heve. Sajnálom.. - vázoltam fel a helyzetet keserű hangon, még akkor is ha legbelül nem is ezt éreztem. Több volt nekem mint barát, de nem akartam, hogy ugyanaz legyen vele is mint a többi emberrel aki valaha is kapcsolatba lépett velem. Jackson....Aiden...Nem is akarok erre gondolni.. Aiden mérhetetlen fájdalmat hagyott a halálával maga után, ami még a mai napig gyötör. Egyedül Parrish miatt éreztem azt, hogy élek, azt, hogy tudok boldog lenni, és nem akarom elveszíteni ezt az érzést, még akkor se ha ennek az az ára, hogy barátok maradunk. 

Vicces dolog, hogy mindig azoknak az embereknek a legkeserűségesebb az élete akik mindig mindenkin segíteni akarnak. Miért van ez így? 

Láttam Parrish arcán a csalódottságot.. Sajnáltam nagyon, de már kezdtem magamat is. 

-Én is csak barátként gondolok Rád..Semmi több. - motyogta halkan a padlót kémlelve. Nem volt túl meggyőző, de lehet, hogy tévedek. 

-Akkor ne haragudj! Félreértettelek. - vágtam rá kissé zavartan. 

-Viszont lenne egy kérésem..- Na jó ez így eléggé hülyén hangozhatott egy ilyen intellektuális téma után, de muszáj megkérdeznem.

- Segíts nekem. Segíts, hogy megtudjam védeni magamat. Nem akarok ilyen gyenge lenni. - mondtam elszánt tekintettel. Reméltem segítségemre lesz ebben.

- Amint kijössz innen az első utad hozzám vezessen. Nincs hiszti, nincs "nem akarom". Csinálni fogod. - jelentette ki határozottan, majd felállt a székről amin eddig ült. 

-Jobbulást Lydia! Ha bármi baj van csak hívj! - köszönt el tőlem hirtelen majd kisétált az ajtón. Még elbúcsúzni se volt tőle időm, olyan gyorsan kisuhant az ajtón mintha semmi dolga se lenne itt. Valószínűleg megsértettem. Láttam az arcán, láttam a szemeibe, szinte már érezhető volt a levegőben is a feszültsége. 

Utálok egyedül lenni. Utálom ezt a rideg kórházi szobát és utálok ilyen kiszolgáltatott állapotban lenni. Órákig csak a falat tudtam bámulni. Hiányzott Jordan társasága.. Istenem, hogy mondhattam neki ilyet??? Hülye vagy Lydia, baromi hülye.....

Fogalmam sincs meddig leszek bezárva ide, de amint kijutok az lesz az első dolgom, hogy megkeresem.
Igyekeztem minél hamarabb álomra hajtani a fejemet. Nem igazán akartam már tovább szenvedni. A gyógyszerek hatására amit körülbelül egy fél órája hoztak nekem könnyebb volt elpillednem. Lehunytam a szemeimet és vártam, hogy elragadjon a békét hozó álom. Legalábbis reméltem, hogy ez most kicsit megnyugtat..