4. fejezet

Két nap telt el azóta az ominózus eset óta amikor Parrish ismét megmentette a szerencsétlen kis fenekemet. Nagy nehezen hazavittem, annyi erő legalább volt még benne.  A sebei hamar begyógyultak, de az enyémek nem... Megcsókoltam, bár ezt nem is igazán nevezném sebnek vagy sérelemnek, csak szimplán nem tudom hová tenni a dolgot. Azt hittem elveszítem, egyszerűen elragadott a hév. Nem mintha nem akartam volna, hisz magamnak hazudnék ha azt mondanám, hogy nem fűznek hozzá aprócska érzelmek, de nem igazán tettem még magam túl Aiden halálán. Körülöttem mindenki meghal, és nem tudom, hogy készen állok e arra, hogy ismét a szemeibe nézzek mintha misem történt volna. Szótlanul váltunk el egymástól, de a szemei mintha mégis örültek volna.
Nem akarom felkeresni, nem merem. Mikor a telefonomhoz nyúlnék inkább visszahúzom a kezeimet, de Ő se keres. Lehet, hogy félreértettem Őt.
Túl naiv lettem. Mi történt a régi magabiztos Lydia Martinnal? Egyszerűen eltűnt, megtört az elmúlt években történt eseményektől. Bár a régi Lydia is csak egy álca volt, hogy elfogadjanak és, hogy jussak valahová, de hová?! Sehová.

Nagy nehezen kászálódtam ki az otthoni ágy kényelméből és egy fél óra elteltével már útra készen is álltam. Konkrétabb tervem nem volt merre indulok. Nem akartam senkivel beszélgetni, csak egy nyugis helyre vágytam, vér, hullák és problémák nélkül.
Annyira jó lett volna kibeszélni magamból a dolgokat, de Allison halála óta nem igazán tudom senkivel megosztani a bennem felgyülemlett kételyeket.
Bepattantam a frissen megjavított autómba és elindultam. Pár bő perc elteltével az erdőnél lyukadtam ki. Leparkoltam egy eldugottabb helyen és gyalog folytattam tovább az utam.
Nem sok idő múltán lekucorodtam egy tetszőleges fa tövében. Előkotortam a táskámból a bestiáriumot és tovább tanulmányoztam. Nesze neked Lydia, annak ellenére, hogy elakarod felejteni mégis Parrishel foglalkozol...

Lapozgattam, de semmit nem találtam. Nem akartam feladni annak ellenére sem, hogy nem voltam biztos abban sem, hogy beszélek e még valaha vele.
A hátam mögül egy ág reccsenésének nesze ütötte meg a füleimet. Nem tulajdonítottam neki túlzottan nagy figyelmet, de pár perc elteltével közelebbről hallottam, majd hirtelen elsötétült minden és nehezen kaptam levegőt is. Valaki egy zsákot húzott a fejemre és agresszívan, nem kímélve a bordáimat sem, a karjaiba vett.
Ledermedtem. Sikítani sem mertem. Hisz ki hallotta volna meg?

Fogalmam sincs meddig lehettem teljes sötétségben. Hirtelen lekerült a fejemről a zsák és egy sötét pinceszerű helyiségben találtam magamat. A kezeim le voltak láncolva. Egy ismerős alak bukkant fel előttem. A fickó aki pár nappal ezelőtt csaknem kis híján eltette láb alól Parrisht és engem is.
- De jó újra látni Lydia. - közeledett felém egy kaján vigyorral a képén - Remélem tudod, hogy most nem lesz olyan szerencséd, hogy megment téged a kis zsaru barátod. - mormogta, majd egészen közel jött hozzám és a nyakamba vágott egy sárga löttyel töltött tűt. Felsikítottam. Másodperceken belül veszítettem el az eszméletemet és vette át a sötétség az uralmat felettem.