3. fejezet

Halk ajtónyitódásra ébredtem. Lassan pislogva nyitogattam ki szemeimet. Parrish volt az egy nagy tálca reggelivel és egy csésze gőzölgő kávéval. Őszintén szólva eléggé meglepődtem.
- Húha.. - mosolyodtam el, majd kikászálódtam a takaró alól - Ehhez hozzá tudnék szokni. - fűztem még hozzá, aztán egy nagyot szippantottam a friss kávé illatából.
- Hát ha sűrűbben jönnél. - motyogta szinte alig hallhatóan, de persze azért értettem, rajtam nem fog ki. Bár nem tudtam hová tenni ezt a mondatot de attól még jólesett.
- Meddig voltál mellettem este? - kérdeztem csillogó szemekkel. Nagyon kedves gesztus volt, hogy velem maradt és vigyázott rám, nem sok ember tenné ezt meg értem.
-Egészen reggelig. Aztán gyorsan leszaladtam neked reggelit csinálni. - mondta mosolyogva - Aggódtam érted. - tette még hozzá.
Kezdtem magam zavarban érezni. Kicsit úgy éreztem, hogy ez már több mint baráti törődés. Bár lehet, hogy ezek csak fantazmagóriák, de akkor is...
- Ne haragudj, de.... de nekem mennem kell. Köszönök mindent. - ragadtam meg a kávés ruháimat és kiszaladva a szobából útközben magamra aggattam őket.
-Lydia! - hallatszott utánam még egy aggódó üvöltés, majd kiviharzottam az ajtón. Istenem, remélem nem bántottam meg ezzel.
Nem volt időm már hazamenni, ezért kénytelen voltam kávéfoltos ruhában az iskola felé venni az irányt. Ha szerencsém van - kivételesen lehetne - akkor van a szekrényemben váltóruha. Mert egy határozott nő mindenre felkészül, de ezzel is csak az a baj, hogy se határozott se felkészült nem vagyok mostanában.
Szinte berobbantam a bejáraton. Tele volt az iskola, mindenki úgy nézett rám mintha egy koszos hajléktalan lennék. Igyekeztem takarni a ruhámon lévő foltot a táskámmal amíg a szekrényemhez nem értem. Gyorsan kinyitottam és előkotortam a rendszertelen rendből a tiszta ruháimat. Becsaptam az ajtót és kisebb szívinfarktust kaptam amikor megláttam, hogy Stiles áll ott.
- Jézusom Stiles. - sóhajtottam fel - Megakarsz ölni? - kérdeztem szúrós szemekkel.
- Nem, de más talán igen. Jó nem kifejezetten téged, de érted mire gondolok. - hadarta el aggódó arckifejezéssel - Apa mesélte, hogy megint eltűnt valaki. Emlékszel Mattre? Egyel alattunk járt. Két napja nem látta senki. - vázolta fel a történetet.
- Stiles ez nem jelent semmit. Lehet, hogy csak lázad, vagy mit tudom én. Nem vagy te egy kicsit paranoiás mostanság? - kérdeztem felvont szemöldökkel - De viszont ne haragudj én most sietek. Van még egy pár órám, utána pedig van egy kis elintézni valóm. - mondtam egy halvány mosoly kíséretében, majd hátat fordítva elviharzottam a női mosdó felé átöltözni.
Lassan telt el a nap. Az utolsó óráról való kicsöngetés szinte már felüdülés volt számomra.
Egyből a könyvtár felé vettem az irányt. Bár elég csúnyán bántam Parrishel, de próbáltam azért segíteni rajta egy kis utánajárással a könyvtárba.
Annyit görnyedtem a könyvek felett, hogy egyről a kettőre besötétedett. Egy ásítással nyugtáztam azt, hogy én itt és most végeztem.
Feltápászkodtam az asztaltól és magamhoz véve a táskám hagytam magam mögött a könyvtárat. Autó hiányában most gyalog indultam haza. Senki nem volt az utcán.
Kicsit talán követési mániám is volt, de ezt a fáradtságnak tudtam be. Hirtelen léptek zaja ütötte meg a fülemet, majd valaki egy jól irányzott mozdulattal megragadta a torkomat és befogta a számat.
- Ne próbálkozz szökéssel vagy eltöröm a nyakadat Lydia! - suttogta a fülembe érdes hangon egy komor férfi hang. Lepillantva vettem észre, hogy karmok szúródnak fenyegetően a nyakamba, éppen nem felsértve a bőrömet.
- Ha beszélsz nekem egy kicsit a barátaidról elmehetsz ép bőrrel, majdnem ugyanilyen csinosan. - élcelődött az ismeretlen férfi majd elengedte a számat.
- Komolyan ilyen naivnak gondolsz? Inkább nem mondok semmit és meghalok, mintsem, hogy eláruljam őket. - vágtam egy savanyú mosolyt felé.
- Okosabbnak hittelek Lydia. - rázta meg a fejét lenézően és oldalra nyújtotta a karját, kifeszítve éles karmait.
Hirtelen a semmiből egy alak bukkant fel és elragadta előlem a férfit. Sötét volt, nem láttam tisztán ki az, de a düh szinte érezhető volt a levegőben is, ahogy elragadta előlem az ismeretlent, és nyakánál fogva a levegőbe emelte. A farkas kitépve magát a szóritásból egy jól irányzott mozdulattal a másik férfi mellkasába vájta a karmait. A dulakodás közben az utcai lámpa fénye alá sodródtak és akkor láttam, hogy az újonnan érkezett férfi nem más mint Parrish. Mit keres itt? Követett? Hirtelen mérhetetlen aggodalom és félelem kerített hatalmába.

Parrish a földre került, majd narancssárgán világító szemekkel vetett felém egy amolyan "fuss" pillantást. Persze eszem ágában sem volt elmenni innen.
Az idegen mentve a bőrét egy "még látjuk egymást" nézést irányzott felém, majd elrohant.
Gondolkodás nélkül a földön fekvő vérző Parrishez rohantam, majd lerogyva mellé a feje alá tettem a kezemet.
- Hé! Minden rendben lesz.. - suttogtam és a sebe felé pillantottam. Csúnya volt...
- Aggódtam miattad az este miatt. - motyogta elhaló hangon. - Minden rendben lesz. - tette még hozzá..
-Istenem... Nem kellett volna, hogy itt legyél. Így is eleget tettél értem. - mondtam a könnyeimmel küszködve látva elgyengült tekintetét.
Nem tudom miért, de azon kaptam magamat, hogy megcsókolom. Azt akartam, hogy érezze, hogy fontos nekem. Azt akartam, hogy velem maradjon.